NÉPÚJSÁG, 2003. január 24., péntek

A marosvécsi vár
Bodolai Gyöngyi

Országkaput biztosító királyi várnak épült, zivataros történelme során fejedelmek, fôurak tulajdonát képezte, míg II. Rákóczi György révén a Keményekre szállt, akik 300 éven át birtokolták. Az elsô örökös a neves hadvezér és emlékíró, Kemény János volt. Kemény Simonnak köszönhetjük, hogy Bolyai Farkas eljutott Göttingába. Az utolsó tulajdonos, Kemény János pedig anyagi nehézségekkel küzdô egyetemi hallgatóként 1923-ban örökölte a marosvécsi várkastélyt, ami keze alatt az erdélyi irodalom fellegvárává vált.

Az államosítást követôen fogyatékos gyermekek gyûjtôhelye lett, majd a rendszerváltás nyomán hátrányos helyzetû gyermekek és felnôttek intézete. Most pedig egyedi alkalom kínálkozik arra, hogy a nagy mecénás fia és unokái örökségük birtokába jussanak, kinyilvánított szándékuk szerint nem a maguk, hanem távlatilag az erdélyi magyar irodalom és mûvészet javára. Ügyvédjük, Kerekes Ká-roly parlamenti képviselô ellen kézzel írt és elektronikus levelek révén indult hadjárat. Holott az intézet vezetôi is tudják, hogy a marosvécsi központ sorsa - a nagy létszámú fogyatékos személyt gondozó intézetek felszámolására kidolgozott 347-es számú kormányhatározat alapján - már az örökösök jelentkezése elôtt megpecsételôdött.

Mivel a román államot képviselô helyi polgármesteri hivatal nem akar lemondani a várról, amit felterjesztésük nyomán jelenleg közületi tulajdonként kormányhatározat rögzít, az örökösök per útján próbálnak érvényt szerezni kérésüknek.

Ankétunkban az ügyben ütközô nézeteket, érveket foglaljuk össze.

Jelkép

Molter Károly szerint: "…nemigen voltak "emberlakta" váraink, amikor 1926-ban Kemény János hívására huszonhat erdélyi író bevette ezt a négybástyás várkastélyt a havasok lábánál.... Voltak közöttük jó barátok és elkeseredett ellenfelek, konzervatívok és fanatikus újítók, de ha az írói parlament nem éppen egy ilyen ragyogóan lelkes és imponálóan fiatal ember és annak megértô, mûvelt házanépének környezetében ül össze, bizony úgy szerteszéledünk, hogy hírünk se marad, elszikrázik az egész história, mint a tûzijáték. Hogy ez nem így történt, azt Kemény János gondoskodásának köszönhetjük. Ez a gondoskodás súlyos összegeket is jelentett, magunkfajta pénztelen írók szemében egyenesen horribilis summákat! Ki fordította vagyonának tetemes részét a közjóra, a lenézett vidéki irodalomra vagy a színházra? Senki, csak Kemény János..."

Nem véletlenül idéztük a sok méltatás közül Molter Károly sorait, hisz a vécsi vár körül kialakult vitás helyzetben az egymásra mutogatás helyett ma is egy ilyen eligazító, összebékítô szándékra lenne szükség.

Az a cél, hogy szétverjék az intézetet

Aki a rendszerváltás elôtti körülmények ismeretében járja végig az évek során folyton bôvülô intézet valamennyi pavilonját, értékelni tudja azt a változást, ami a fogyatékos gyermekek és felnôttek gondozásában itt bekövetkezett, s dr. Pokorny László intézetigazgatónak nem kell bizonygatnia, mennyi munka, energia és ráadásul mennyi pénz van a falakba és a lelkekbe beépítve.

A 260 alkalmazottat foglalkoztató központban jelenleg 340 személyt gondoznak. Ebbôl 140 gyermek, mert (a félszáz kérés ellenére) beutalásukat tavaly tavasz óta beszüntette a gyermekvédelmi hatóság - tájékoztat dr. Pokorny László. Másrészt az egykori gondozottak közül sokan betöltötték a 18. évüket, s felnôttként továbbra is a kastélyban maradtak. Az igazgató nem ért egyet a miniszteri utasításra hozott korlátozó rendelettel, mivel nem hisz abban, hogy minden szülôt rá lehet venni fogyatékos gyermekének gondozására. Az intézetben folyamatos az orvosi ellátás, a megfelelô programok során oldani lehet a betegség tüneteit, s biztosítani tudják a gondozottaknak szükséges gyógyszereket, ami a család számára nehézséget okozna - érvel az igazgató.

- Bár Romániában európai uniós nyomásra az a cél, hogy szétverjék az intézeteket, a sors úgy hozta, hogy a nyugati fejlett szociális rendszerrel rendelkezô országokban vissza akarják alakítani azokat. Mi szakmailag egészen véletlenül elöl járunk annak bizonyításában, hogy milyen jó hatása van a felnôttek és gyerekek együttlétének. A személyzet kötôdik a gondozottakhoz, s az elmúlt évek során kinôtt egy olyan szakembergárda, amely országosan is a legjobban képzettnek számít.

A Kemény-utódok teljesen jogosan kérik vissza a kastélyt, de van az éremnek egy másik oldala is: nem hiszem, hogy a XX. század derekán elkövetett durva jogsérelmet egy, a XXI. század eleji jogsérelemmel kellene helyrehozni.

Az igazgató szerint (aki cáfolja, hogy köze lenne a Kerekes Károlynak címzett levelekhez), többféle megoldást lehetne találni. Ha az örökösök visszakapnák az intézetet, nevezzék el Kemény Jánosról, és tegyenek nyilatkozatot, hogy a gondozottak addig maradhatnak, amíg a megfelelô körülményeket biztosítják számukra. Az állam pedig bért fizet a kastély használatáért, ami egyébként a jövô évi költségvetésben már szerepel is. Mérlegre kell tenni azt is, hogy mi fontosabb: legyen, ahol az írók összegyûljenek, vagy hogy 200 magyar családnak biztosítva legyen a megélhetése. Egyébként a kastély fenntartása nagyon költséges, egy téli hónapra csak a fûtés 350 millió lejbe kerül. És az sem mellékes, hogy dollármilliók vannak ide befektetve, amit különbözô pályázatokon nyertünk, külföldi szervezetektôl kaptunk. Mindkét részrôl nagy a felelôsség ebben a bonyolult ügyben, amit emberileg magunk között kell megoldani - hangsúlyozza Pokorny László.

- A polgármesteri hivatal véleménye szerint a Kemény családnak kártérítést kell fizetni. A kastélyban szociális intézmény mûködik, aminek a felszámolása óriási hátrányt jelentene, hisz 260-an vesztenék el az állásukat, akik közül közel 200-an vécsi illetékességûek. Nem is beszélve arról, hogy a külföldi partnerek sem örvendenének, ha a sok befektetett pénz ellenére felszámolnák az intézetet.

- Egyébként korábbi beszélgetéseink során Kemény Miklós soha nem említette, hogy természetben igényelnék vissza a kastélyt - állítja Szabó-Ádám János, Marosvécs polgármestere.

A tulajdonjogot nem lehet elvitatni

Imreh Ernô nyugalmazott jogász, a Kemény család jó barátja, aki meghatódottan emlékszik vissza Kemény János emberségére, mûvészetpártoló tevékenységére, a következôket hangsúlyozza:

- A fogyatékos gyermekek marosvécsi otthonának jövôje nem a volt tulajdonos bejelentett igénye miatt nem biztosított, hanem azért, mert az Európához igazodás kötelezettsége nyugati mintájú egészségügyi és nevelési intézmények mûködtetését teszi szükségessé. Olyan formában, hogy minél kevesebb legyen a ráfordítás, és minél több jusson a nevelésre és kezelésre. Erre a kormány programot dolgozott ki, megszavazta a támogatást, s a megyei önkormányzatnak ezt a kormányhatározati célt kell megvalósítania.

Nem kevésbé fontos, hogy a kastélyától megfosztott család volt tulajdonának visszaszolgáltatására jogosult, amit elvitatni egyszerûen nem lehet. A várkastély XX. századi mûvelôdéstörténeti események színhelye volt, s ezt a hagyományt a jogos örökösök nem úgy szándékoznak folytatni, hogy a kastélyt az államhatalomnak engedjék át, hanem a tulajdonjog teljes fenntartásával. Nem kell viszont elfelejteni, hogy a tulajdonjog gyakorlása nem azonos értelmû a pillanatnyi használat tényével. És külön kiemelendô az is, hogy a vécsi várkastély szinte egyedüli történelmi mûemlékünk, amely az ott mûködött intézmény vezetôinek különös gondoskodása folytán nem jutott Bonchida, Alvinc, Aranyoslóna vagy a többi hasonló mûemlék sorsára.

Egy új Helikonról álmodozunk

- Kívánatos lenne, hogy a marosvécsi várkastély, amely Kemény János és családja gondoskodása jóvoltából, irodalomtörténeti jelentôségû, értékteremtô mûhelye lehetett a romániai magyar kultúrának, ezt a hivatását ismét betölthesse, hogy újból igazi otthona lehessen szellemi mûvelôdésünknek. Nem titok: egy új Helikonról álmodozunk...

Köztudott: a család is azt szeretné, hogy jogos tulajdonuk ismét az erdélyi magyar kultúra hajléka legyen - írók, képzômûvészek, zenészek meghitt alkotóháza, ilyen jellegû rendezvények, konferenciák színhelye. Anélkül, hogy valaki is megkérdôjelezné az értelmi fogyatékos gyermekek állami gondozásának fontosságát, nem lehet vitás, hogy itt ismét és változatlanul a múltbeli hagyományban gyökerezô közösségi mûveltségépítô rendeltetésnek kell érvényesülnie - a Kemény család és az egész erdélyi magyarság szívbéli óhaja szerint - vélekedik Nagy Pál irodalomtörténész.

A Helikon-Kemény János Alapítványt 2000 májusában jegyezték be hivatalosan. Alapítója Kemény Miklós és családja, tiszteletbeli elnöke Sütô András, a kilenctagú kuratóriumot Adamovits Sándor vezeti. Az ô véleménye szerint is a kastély vissza kellene kerüljön a család tulajdonába, ami lehetôvé tenné, hogy a Kemény János által megálmodott találkozókat újra megszervezzék a helikoni hagyomány ôrzése érdekében. A kastélyt emellett sokféle módon lehetne felhasználni, például várturizmus és faluturizmus céljaira.

Az érvénytelen jogcímen elvett épületek visszaigényelhetôk

A Kemény család jogi képviseletét Kerekes Károly vállalta:

- Láthatóan hangulatot akarnak kelteni ellenem, azon a címen, hogy az alkalmazottak a szegények, én pedig a gazdagokat képviselem. Holott történelmi örökségünket szeretnénk visszaszerezni annak a törvénynek az alapján, amelyet annyi kínnal-bajjal sikerült elfogadtatni. Az igényt 2002 augusztusában nyújtotta be a család. A válasz értelmében a marosvécsi polgármesteri hivatal kártérítést ajánlott fel. Mivel a Kemény utódok természetben szeretnék visszakapni az örökséget, azzal a kifejezett szándékkal, hogy azt az erdélyi írásmûvészet és más mûvészetek ápolóinak használatára bocsássák, pert indítottunk. A 2001. évi 10-es törvény 16. cikkelyének 4-es bekezdése értelmében azok az épületek, amelyeket érvénytelen jogcímen vettek el, visszaigényelhetôk akkor is, ha szociális intézmény mûködik bennük.

Egyébként az Országos Gyermekvédelmi és Örökbefogadási Felügyelôség ez ügyben megfogalmazott interpellációmra adott válasza értelmében már 2002 áprilisában eldöntötték az intézet felszámolását és a gondozottak áthelyezését, mivel mûködése nem illeszkedik be az e téren elfogadott kormánystratégiába. E célból már megkötötték a szerzôdést a megyei szervekkel, hogy a gyerekek egy részét egy e célra felépülô központba helyezzék, másrészt 60 lakást vásároltak a többi gyermek családi környezetben való gondozása érdekében. A felnôttek ügyében pedig a hátrányos helyzetûek felügyelôsége dönt.

Ez a harc sértô a családra nézve

Ankétunk végén a Budapest szomszédságában élô Kemény Miklósé a szó:

- Hogyan lehetne az intézet igazgatójának, az ott dolgozóknak a tudomására hozni, hogy nem akarunk senkit kitenni, és a helyzet mindenki számára kedvezô elrendezésére törekszünk? A távlati tervek, melyek szerint irodalmi, színházi, mûvészeti központot szeretnénk kialakítani, nem azt jelentik, hogy ha visszakapnánk a kastélyt, az utcára tennénk az ott gondozott gyerekeket. Addig, amíg az állam nem rendezi az intézetben élôk sorsát, és erre akár területet is felajánlunk, ahol egy korszerû központot lehetne építeni, elképzelésünk szerint a kórház mûködne tovább, és annyi változna, hogy az épület használatáért nekünk fizetnék a bért.

Édesapám mindig jót tett a falu népével, a környékbeliekkel, az írókkal és költôkkel... Mi sem akarunk rosszat senkinek, hisz az nem egyezne édesapám szellemével. Nekünk a tulajdonjog a legfontosabb, és nem tudom, hogy innen, a távolból mit tehetnénk a kedélyek megnyugtatása érdekében.

Nyilvánvalóan többre van itt szükség, mint a kedélyek lecsillapítására. Indulatokkal, vádaskodással terhelni ezt a nehéznek látszó dilemmát, mindenképpen méltatlan eljárás. Elfogulatlanul mérlegelve az érveket és ellenérveket, úgy tûnik, hogy a kölcsönös megértés jegyében is van, lehet megoldás. Ezt kellett volna, és ezt kell megtalálni, amíg még adottak a találkozási pontok, és nem lesz túl késô.